Utolsó simítás

– Nem az számít, hogy hányszor veszel levegőt, hanem az, hogy közben hányszor akad el a lélegzeted..

- Egyszer tuti.

XV. fejezet – Tűz

Itt ülünk a tűz körül mindannyian. Már rég besötétedett. Az öreg csak mondja. A történeteit meséli felszólító módban.
Bőrét vörösre, barnára, sárgára festi a lángok fénye.
Így hiteles igazán. Mintha mindenki lenne egy személyben.
Haja is színváltós. Azt mondja.. ÉBREDJ.
A pipa a kezében. Úgy buzdít, ahogy azt EGY ember nem teheti meg.
Zene szól. Hangos és egész kórusok zengik a dalt. Mind azt leheli: "Elég mély az éjesza, hogy végre felkelj!”
"Gyere menjünk!.. gyere velünk! Énekeld!!"
Együtt megyünk, repülünk.
Énekeljünk!

Mindenki.

Spirálisan felfelé. Micsoda éjszaka! Micsoda élet.

A zene.
A dal.

Végig kell csinálnom már. Belekerültem. Már fáj, de ez szabály.

Vége.

Csak engem néz. A törzsfőnök.
Mit akar tőlem a szürke szemeivel, amikben nemcsak a lángok tüze ég? Van ott még valami. Valami sokkal erősebb fény:
– "Hiszem, ha valaki sokat LÁT életében, az nyomot hagy." - mondja.
– Én is épp erre gondoltam. - tűnődöm félhangosan.
– "Ha olyan öreg lennél, mint én... hmm.. mármint öreg lennél. Akkor értenéd is."
A pipát felém nyújtja.. elfogadtam.
– Meghalok? - kédésem alig jutott át a füstön, már jött is a válasz.
– "Persze."
– Rendben. Most rögtön?

Csak bólintott.

Belenéztem a szemébe.
Mély volt, mint a legsötétebb éjszakák. Az igaz, hogy fáztam, de olyan volt, mint a nagyapám kezét fogva, vacogva csodálni az augusztusi csillaghullást: Megérte.

– "Nem akarsz már beszélgetni?" - suttogja mosolyogva.
– Van közös témánk?
– Bármi, amire kíváncsi vagy.
– Miért áll pillanatokból az élet?
A szelíd mosoly máris vigyorrá szélesedik.
– "Hogy mindegyikben megkűzdhess a következőért."

– Ez tényleg kedves. - mondtam neki kissé sértődötten.

Már csak ketten vagyunk a tűz körében.

– "Be sem mutatkoztunk. A nevem nem érdekel?"
– Te vagy az ördög, nem?
– "Talált."