Fogódzót keres a tépett néma vándor a pillanatnyi csendben,
sejti: nincs vége még.. a vihar csak erőt gyűjt, s lesújt menten.
IX. fejezet - A túloldalon
Nem tudom mennyi lehet az idő. Bármennyi lehet.
Nincs napfény, csak zajok. Rendszertelen recsegés-ropogás mindent betölt és körülvesz. A szélvihar süvítve tombol, a természet örjöng, a ház lassan megadja magát.
A homályos kert száguldó kavalkád. Élő és élettelen szenvedve, kínlódva táncol.
Kimenjek? Ki kell. Érezni akarom ezt a világot. A tornácról már látom mi zajlik valójában, de le kell lépnem ahhoz, hogy igazán átéljem.
Le is fogok.
A látvány őrjítő, a hangzavar leírhatatlan.
Csak egy lépés. Megteszem, mert bőrömön akarom érezni ezt a haragot.
Bátor vagyok és belenézek a természet üres szemébe.
(...)
Ágyban vagyok. Reszketek.
Hogyan kerültem ide?
Leléptem, ugye?
De mi történt azután?
Valami sikított. Velőt rázó és közeli üvöltés. Mintha a ház túloldaláról jönne. Minden repül.
A föld, a fű, a fák, a bokrok, a ház.
Nem vagyok egyedül, de szeretnék.
Az első esőcseppekre emlékszem. Égetően fagyosak és kemények voltak, ahogy meztelen hátamhoz értek kéjesen.
Térdre esve próbálok több lenni, mint a szélvihar megunt játéka.
Másra nem emlékszem.
Menekülés, felboruló tárgyak zaja, a rikoltás, a szél, a zárt ajtók, az őrület.
Állig húzom a takarót. A fal megrepedt.
Nincs áram.
Fázom és félek.
A fejem felett benéz az ablakon.
Utolsó kommentek